Karesinda Miela irodája és lakosztálya

Tárgy: Karesinda Miela irodája és lakosztálya Szomb. Jan. 16, 2010 8:34 pm

A nyugati szárny egyik békésebb folyosóján pihen a sötét, mahagóni ajtó. Csak akkor van nyitva, mikor tulajdonosa odabent tartózkodik. Az üzeneteket az ajtó alatt lehet becsusszantani, bár a helyét nem látni, mégsem ütközik akadályba és az ajtó túloldalán mindig jó helyen landol. Az ajtó befele nyílik, és belül 2 részre oszlik, egy kerekdedebb világos részre, kényelmes pihenőként, kanapéval és fotelekkel. Egy egész falas ablakkal, ami csak belülről ablak, ám kívülről nyomát sem találni, és kőfallal. Viszont a másik egy vidám, kockásabb rész, a falak sárgára festve, minden egyedi s régi darab. Ebben a részben található a komolyabb rész, a sárga falakkal ellentétben, egy nagy íróasztal, könyves polcok és székek állnak készen a beszélgetésekre. Innen nyílik egy kevésbé elkerített konyha. Az egyetlen helyiség ahol borzasztó nagy a rend, a nő nem is nagyon visz be oda másokat. Nem túl nagy a helyiség, a modern mágiának megfelelően berendezve és kialakítva. Teli falra szerelt szekrényekkel, középen egy asztallal. Vidám színekben, és egy kis ablakkal a pult felett. Egy, a külsőhöz hasonló, zártajtó rejti a tanár szobáját. Az ajtó mögött közvetlenül egy lépcső vezet lefele és odalent egyből egy kerek szobában találja magát az ember. Aránylag sötét van odalent, csupán, a szintén sárga fal, és néhány lidércfény világítja meg a szobát, a kandallóval egyetemben. Hangulatos, rumlis kis szoba.

Karesinda Miela irodája és lakosztálya M_solat_-_LEMON_ROOM_by_aspa1984_www.kepfeltoltes.hu_

*Kop, kop, kop. Hangzik fel a mahagóni ajtón a kopás. Az ajtó előtt egy magas, jóképű, széles vállú férfi áll. Ruházata egyszerű: fekete ing, fekete vászon nadrág és hozzá illő fekete félcipő. A színtelenségnek nem a gyász az oka, és még csak nem is valamiféle bizarr vonzalom a fekete színhez. A magyarázat egyszerű: a férfi vak. Annakidején, sok színes és mintás ing díszítette a szekrényeit, de amikor elvesztette a látsát, és végleges lett a dolog, úgy döntött, nem csinál bohócot magából azért, mert nem tudja, mit vesz fel. Egyszerűen elhatározta, hogy mindenből feketét vesz, mert a fekete a feketével mindig mindenhol jól mutat. A vásárlásban pedig egy kedves barátja segítette. Az akinek az ajtaján az imént kopogtatott. A férfi pedig nem más, mint Mark Wendel Solamonov, az Otono szak vezetője.*
~Karesinda nyisd már ki!~
*Kiabál, de csak magában. Általában türelmes és kedves, legalábbis az idenegeknek ez az első benyomása róla. A nő azonban tudja, hogy ez nem teljesen igaz, éppen ezért siethetne, hogy kinyissa az ajtót. Igaz nem tudhatja, hogy nem egy diák áll az ajtó előtt.
Marknak nem volt egyszerű eljutnia ide. Az ő lakosztálya az északi szárnyban van, és bár a diákok társalgóján keresztül könnyedén bekopoghatna ide, inkább a rendes folyosókat választotta. Azt remélte a séta majd megnyugtatja, de be kell vallania, még nem megy neki olyan jól a "térfigyelés" - ahogy ő azt magában hívja - mint ahogy szertné. A dolog egyszerű, mivel nem lát, mágiát használ, hogy ne menjen neki senkinek és semminek. Igaz az emberek között, már nincs szüksége erre, mert eléggé kifinomult a többiérzékszerve, így például érzékeli az aurát is egy minimális szinten, de egy iskolában ez a megoldás csak összezavarja az embert. A varázslat használata viszont fárasztó. Amikor az ajtó elé ért, abba is hagyta, mivel ha valaki most erre jön, az bizonyára látja őt, más akadály pedig nem állhat az útjába.
Tehát ez az egész még mindig nagyon fárasztó, és nem még nem törődött bele hogy megvakult. Akkor sem, ha már majdnem egy évtizede volt... Az pedig, hogy a kastély egyre hangosabb a gyerekzsivajtól egyáltalán nem nyugtatja meg.
Ezért van itt most is. Tanácsot kell kérnie, még mielőtt teljesen bepánikol attól az egyszerű ténytől, hogy tanítania kell majd pár (száz xD) diákot...
Kop, kop, kop. Kopog újra kissé türelmetlenül és ezúttal már meg is szólal, hátha akkor előbb kinyílik az ajtó.*
- Én vagyok az. Mark. Beszélhetnénk?
*Vesz egy nagy levegőt, s egy pillanatig bent tartja, remélhetőleg, mire lejár a pillanat, kinyílik az ajtó.*

-Dalalala-dalalala *Dúdolgat magában lelkesen közben kecses lábfejével ütemesen dobol a padlón. Tantervet ír és tervezgeti az első óráját az évben, annyi aranyos diák érkezett, ahogy tudja. Ámbár most épp pennája végét rágcsálja és az ablakon bámul ki. Nagyon elmélyedt gondolataiban, haját egy méretes kapucni mögé rejtette, ami hosszú köpenyéhez kapcsolódik, alatta méretes szoknya és mezítláb van. A szobában aránylag meleg van, a kandalló tüzének pattogása hallatszik egyedül. A kopogásra fel sem figyel csak az utolsóra.
Megrázza a fejét és erősen hallgat, még mindig nem hall semmit, már majdnem eldönti magában hogy csak hallucinált és írna tovább, de újra hallja a kopogást. Zavartan fel áll hogy megigazítja külsejét, ám Mark békés, és ismerős hangját hallva elmosolyodik és lelkesen ugrik az ajtóhoz, hogy kitárja rég nem látott barátjának. No ő sem kezdi sokszor úgy a találkozást hogy beszélhetnének-e, kivéve ha komoly dolgokról van szó, így hát töröl egy picit mosoly, ám csak megszokásból, hisz Mark úgysem látja, és kitárja az ajtó*
-Sziaa! *Köszönti lelkesen, hiába döntötte már el magában hogy igenis megkomolyodik* -Gyere csak be! *Invitálja a férfit, és evvel válaszolva a kérdésre, hogy igenis beszélhetnek. Talán itt a baj, sosem válaszol pontosan a kérdésekre*

*Szerencséje van, ha nem is rögtön de lég hamar kinyílik az ajtó. Ez valamennyire őt is megnyugtatja már, és ő is megenged magának egy apró mosolyt, ahogy meghallja Karesinda hangját. Igaz nem látja, de meg merne esküdni, hogy a nő mosolyog, vagy legalábbis mosolygott, amikor megszólította, a hangjából úgyanis ez tökéletesen hallatszik.*
- Szia! Köszönöm.
*Mondja kedvesen és vár egy pillanatot, hogy Karesinda arrébb menjen, mert nem akar neki ütközni. Igaz a múltban volt sok ütközésük, de mindig rosszul érezte magát ilyenkor. Ügyetlennek, és tehetetlennek. Most sokkal jobb a helyzet, és valószínűleg Karesinda is segíteni fog neki, hogy nem menjen neki semminek sem. Bár már járt itt, és pontosan tudja mi hol van, hacsak...*
- Még mindig minden a helyén van? Vagy változtattál valamin? Szólj mielőtt neki megyek valaminek.
*Kéri kedvesen, bár azért kihallatszik a hangjából az aggodalom a bizonytalanság. Nem itt már nem akar a mágiára támaszkodni, az túl fárasztó és még vissza is kell mennie a saját irodájába. Most inkább hagyatkozna a megszokásra vagy a baráti segítségre. A legjobb persze mindig a kettő kombinációja lenne, de sosem ejtené ki a száján, hogy segítségre van szüksége, legalábbis nem ezen a téren. Ezt már megtanulta. Ezt már tudja, és ez Karesinda előtt sem hajlandó másképp csinálni. Persze a kissé bizonytalan mozdulatok, ahogy a szobában beljebb halad, árulkodóak lehetnek.
A szoba kerekebbik része felé halad. Emlékei szerint ott kényelmesebb a kanapé. Végül segítséggel vagy anélkül de el is jut oda, és leül.
A kezeit a lábaira támasztja majd az ujjait összekulcsolja. A fejét lehajta, gondolkodik, hogyan is kezdhetne bele ebbe? Pontosan tudja, hogy a másik meg fogja érteni, vagy legalábbis úgy fog tenni... De olyan nehéz - még mindig - őszintén beismerni valakinek, hogy nem tette túl magát a 8 éve történteken.*
- Én... - kezd bele egy nagy levegő után, majd rögtön el is akad, és nyel egyet, mielőtt folytatja. - én... félek. Félek a tanítástól. Vagyis attól, hogy így tanítsak.
*Nyögi ki végül kissé nehézkesen. Az így szót jobban megnyomja, és fel is néz abba az irányba, amelyikbe a lányt sejti. Azt már megszokta, hogy nem lát, de vajon a diákok, hogy fongak hozzá viszonyulni? Találkozott már néhánnyal, de olyakor azok egyedül voltak. Mit tesz majd egy egész osztállyal?
Nem is teszi fel a többi kérdést, hiszen a nőnek értenie kell, hogy mire gondol, hogy mit érez. És persze nagyon reméli, hogy kap valamiféle segítéget. Ha mást nem is, egy finom kávét és egy seggberúgást, amiért megint hülyeségeket beszél...*

*Ahogy nyitja az ajtót arrébb is áll szoknyáját suhogtatva, és lelkesen engedi be Markot. Hiányolta már a férfit, és most hogy együtt dolgoznak végre több időt tölthet vele. Amint a Mark bent van, ő gondosan becsukja az ajtót és mezítláb csattogva követi Markot. Általában mindent direkt hangosabban végez, hogy a másik hallja a jelenlétét, ám a csattogásán akkor sem tud változtatni ha egyedül van. A kérdésre elvigyorodik, és behúzza a nyakát*
-Tudod, hogy nem tudok magamon uralkodni, de nem sokat változtattam. Erre! *Karol bele Markba és vezeti a már általa kiválasztott kanapé fele aztán amint ülnek és felhúzza lábait, kíváncsian hallgatja a fiút. Volt már hasonló beszélgetésük Markkal, így türelmesen vár, csöppet sem unatkozva. Sőt mi több, örök életére hálás lesz Marknak, amiért okot adott rá hogy szüneteltethesse a munkát. Mikor végre kinyögi a problémáját, kicsit felkuncog, aztán persze elvörösödik ha Marknak tényleg ez a problémája akkor ő aztán már tudja milyen nehéz lehet neki, de valami komolyabbat képzelt. Teljesen magabiztos magában és tudja hogy megtudja nyugtatni Markot, ám még nem feltétlenül tudja hogyan*
-Hát nem kell félned. De tényleg! *Teszi rá egyik kezét Markéra biztatásként* -Ismerlek és tudom hogy vannak már terveid a tanítással kapcsolatban, de ha gondolod az első óráidra én is bemehetek, hogy minden flottul menjen. Te egy nagyon jó ember vagy és ugyan ilyen jól taníthatsz, a becsületeden is emel, és csak felnéznek rád azért amiért ilyen magabiztosan tanítasz még így is. *Ősi dolog hogy ha valami baj van, annak sose mondják ki a nevét, na de miért? Filozofikus énjét most elrejti, és majd később gondolkodik ezen*
-Biztos vagyok benne hogy te magabiztos vagy minden társaságban, és egy-két óra után már rutinosan fogsz viselkedni. Most még nincsenek is olyan sokan, úgyhogy könnyen meg is ismerheted a diákokat. Jujj például ha megkéred mindegyiket hogy mondjon egy színt, mondjuk a kedvencét vagy valami akkor az alapján is összetudod őket kötni a nevükkel, hangukkal meg ilyesmi. *Belelkesedett, annyira hogy a kávéról meg is feledkezett. Bár általában nála tea van, csak ha Markot várja, akkor készül kávéval is*
-Öhm...amúgy kérsz valamit? Van süti is *Mondja lelkesen tenyereit összecsapva*

*Mindig is szerette Karesinda figylemességét. A nő a kezdetektől mindig zajosabb volt, mint az átlag emerek az ő társaságában, és Mark sejti, hogy ez azért van, hogy őt segítse. Igaz mindez teljesen felesleges. A hallása sokkal jobb mint az átlag embereké. Ha másért nem ezért jó a vakság, a többi érzékszerve sokkal kifinomultabbá vált, és megtanulta hogyan használhatja a legjobban az ilyen információkat. A ruha susogásból sejti, hogy a nő szoknyában van, nem mintha számítana, mert úgysem látja a benne megbúvó csinos alakot, de azért jó tudni, hogy mit visel a másik. A csattogás, ahogy lépked mögötte majd mellette, szintén nyugtatóan hat a férfire.*
- Sosem fogom megérteni, hogy tudsz mezitláb ekkor zajt csapni. A legtöbb ember sokkal csöndesebb cipő nélkül.
*Ezt csak úgy mellékesen jegyzi meg, nem ez az első alkalom, hogy ezen elcsodálkozik, és a választ is hallotta már többször, mégis jó újra és újra belekötni ebbe az apróságba. A változtatásokkal kapcsolatban kissé elhúzza a száját. Igen pont ettől tartott, hogy ismeri Karesindát, és bizony átpakolt ezt-azt. Valahányszor találkoznak, valami máshol van, és ha egyedül akar közlekedni, akkor neki-neki megy ennek-annak, vagy nem talál meg ezt-azt. Most azonban szépen belekarolnak, és vezetik a kényelmes kanapé felé, így nincs oka aggódni emiatt.
Nem esik jól neki a kuncogás, mert ez igenis komoly probléma, legalábbis neki, elvégre a látásával együtt egy nagyadag önbizalmat is elvesztett. Azonban hamarosan érkeznek a megynugtató szavak Karesinda stílusban. Az apró érintés és a kedves szavak, segítenek egy kissé ellazulni, de azért nem megy az olyan könnyen, és persze válaszol is mindenre, hogy pontosítson, hogy Karesinda is jobban megértse.*
- Persze hogy vannak terveim. Hetek óta készen áll a tanterv és már az első órákat is megterveztem, de mi a biztosíték arra, hogy úgy fog menni, ahogy én elképzelem? Mi van ha nem vesznek majd komolyan? Kamaszok Karesinda, a kamaszok ritkán néznek fel olyas valakire, akinek bármiféle fogyatéka van.
*Kezdi el az első ellenérvvel, ami eszébe jut. Emlékszik még, milyen volt, amikor ő volt gyerek. Nekik csak egy nagyot halló professzoruk volt, de csúnyán ki is használták érte. Nem szeretné, ha bosszút állna rajta a sors, az akkori rossz viselkedése miatt.*
- Egy színt? Mármint hangszínt?
*Kérdez vissza és fordítja a dolgot egy kissé viccessé... Nem ő nem akar színekről beszélni, az nem olyasmi amit ő lát, még akkor sem, ha pontosan emlékszik minden színre. Vagyis ő úgy gondolja, hogy minden, amit korábban látott megmaradt emlékként, de ha nem muszáj, akkor nem beszél olyasmiről, amit a legtöbb ember lát. Az arcán most mosoly ül, nem érzi magát egyáltalán rosszul emiatt, ez pont az a része a vakságnak, amit könnyedén fel tud dolgozni. Még akkor is, ha az embernek nem ez az első benyomása.*
- Szerintem elég egy rövid bemutatkozás... a memóriám is sokat fejlődött az utóbbi időben. ~amióta megvakultam~
*Teszi hozzá magában, majd ismét megszólal, mert még mindig vannak késégei.*
- Nem hiszem, hogy jó lenne ha ott vagy. Mármint ne értsd félre, de attól talán gyengének gondolnának. "Nézd már, a tanár egyedül meg sem találja a termet."
*Az utolsó mondatot természetesen elváltoztatott hangon mondja, ami még a saját füleinek is viccesen hangzik, hiszen az ő baritonjától igen csak távolira sikerül. Viszont a hangzás kisebb nevetésre sarkallja, és így kicsit jobb hangulatba kerül. Karesinda ajánlata pedig csodásan hangzik.*
- Esetleg kávét, ha van. A sütit megeheted te.
*Hát igen a kávé az rossz szokása, ahogy a dohányzás is, bár utóbbit csak akkor teszi, ha egyedül van, társaságban nem, mert tudja, hogy mások nem szeretik. Reméli, hogy Karesindának akad még egy kis kávéja, ha már a másik káros szenvedélyét hanyagolnia kell, amíg beszélgetnek... A süti pedig egészen biztosan fenséges, de még mindig van egy kisebb csomó a gyomrában a feszültség miatt, ezért inkább nem próbálkozik vele. Neki most ki kell beszélnie magából ezt a dolgot, és fel kell állítania, valami jó stratégiát.
Feláll és a konyha irányába indul, elkészíthetnék mágikusan is a kávét, de annak nem ugyanolyan az íze. Jobban szereti, ha varázslat nélkül kávéfőzővel készül a fekete. Persze amint feláll és lép kettőt meg is áll. Hiszen az előbb mondták, hogy átrendezték a lakást, és azt még nem tudja, mennyire. Egy várakozó pillantást vet a nőre, aki valószínűleg már mellette áll, hacsak nem hagyta magára, akkor viszont vagy varázsol egy kicsit, vagy vállalja, hogy neki megy pár dolognak.*

*Elmélyülten hallgatja a férfit, és kénytelen igazat adni neki, de csak magában. A megnyugtatáshoz mindig cáfolni kell a másikat. Nagyot sóhajtva gondolkodik el, valami észérvhez folyamodva, stílusával mindig meg tudja győzni a másikat, de tudja hogy Marknak szüksége van valami értelmes támpontra is*
-Öhm..hát én ezt azért nem nevezném fogyatéknak, és hiába is használják ki hogy nem látod őket, ettől még nagyon tudnak becsülni téged. A legtöbb tanár nem is nézi a diákokat! És igen, nincs rá bizonyíték hogy minden úgy sikerül, ahogy tervezted, de biztos jó lesz az, ahogy elsül majd *Kemény pillantást vet a férfira, bár valószínűleg ebből ő semmit sem érzékel, és egy nagy sóhajjal kiengedi felgyülemlett feszültségét ismét kipillantva az ablakon ~Esik~ Természetesen a hóra gondol, egy röpke mosolyt elenged ami semmi vidámságot nem tükröz, aztán ismét Mark fele fordul*
-Lehet, hogy kamaszok, de ahhoz képest elég normálisak..*Mondja csöndesen, kissé sértődötten szippant a levegőbe, neki nagyon is tetszett a színes ötlet, de hát majd használja a saját óráján, csak hát minek. A memóriája azért nem olyan rossz, ám közel sem hasonlítható Markéhoz. Aránylag már beleélte magát hogy láthatja a másik óráját, de ismét csak visszautasítás kap egy újabb ötletére*
-Áá..nem értem félre, igaz...illetve, van aki így látja, szerintem azért nem lenne olyan rossz. De ha nem akarod hát nem *Vonja meg vállát, vidámabban hangszínét a mosolygós felé közelítve. A válaszra bólint*
-Hát ha nincs is majd lesz! *Pattan fel vidáman a kanapéról kávét készíteni, ám Mark tart vele, mindig elcsodálkozik rajta micsoda úriember. Ismét belekarol és a konyhában az asztalhoz vezeti*
-Ne aggódj most már nem hiszem hogy változtatnék a szobán, tényleg igazinak érzem *Felnevet ahogy saját magát hallja*
-Jó-jó, tudom mindig ezt mondom de most tényleg! *Lelkesen vigyorogva lép a pulthoz és előveszi a kávéhoz szükséges dolgokat. Miközben a víz forr, és a kellemes kávéillat felidézi a lány gyermekkorát, a sütihez lép amit Mark kegyesen átengedett neki, és az egyikbe egy jó nagyot harap. A csoki darabok hangosan ropognak fogai alatt, ám nem sokat foglalkozik vele hanem a pultnak támaszkodva a férfira pillog*
-Sosem fogom megérteni, hogy ennyi kávétól hogyan tudsz még egyáltalán az életben aludni..*Csóválja meg a fejét kedvesen. Ő még gyógyteával és nehezen alszik. Amint kész a fekete, csészébe tölti és Mark elé rakja*
-Vigyázz forró! *Elmosolyogja saját figyelmeztetését, ezt is csak megszokásból csinálja, hiszen a diákokat gyakran kell figyelmeztetni a hőmérsékletre, aztán helyet foglal egy másik széken Mark mellett.

- Remélem igazad lesz. De ez már csak akkor derül ki, ha túl leszek az első órán. Nem igaz?
*Az utolsó kérdésig, teljesen nyugodt a hangja, már-már azt hihetnénk, hogy teljesen megnyugtatta Karesinda válasza, de a kérdésből még érezni a bizonytalanságot. A kemény pillantást valóban nem látja, ezért lehet az, hogy még mindig olyan ártatlan arcot vág. A sóhajt azonban nagyon is hallja, s eből sejti, hogy nem egyszerű eset. Viszont épp ezért a barátja ez a nő, aki nem küldi el, csak mert kicsit idegesítő.*
- Ezt tapasztalatból mondod?
*Derül fel az arca valamelyest, amikor Karesinda azt mondja egész normálisak a gyerekek. Szeretne hinni a nőnek, de amíg saját maga meg nem győződik erről, addig úgysem fogja elfogadni ezt az állítást igaznak. Az órára való bejövetellel kapcsolatban, egy kis csalódottságot érez a másikban és nem bírja ki, hogy ne tegyen rögtön egy ajánlatot, amivel kiengesztelheti Karesindát, noha tudja, hogy erre egyáltalán nincs szükség.*
- Jó jó értem én, kíváncsi vagy - mondja mosolyogva - Alkut ajánlok. Bejöhetsz, de külön megyünk. Amúgy is be kell nekik mutatnom a "bájos segédemet", aki a dolgozatokat javítja majd.
*Természetesen az utolsó mondathoz egy nagyon huncut, nagyon csábos mosoly jár. Ha jobban belegondol, tényleg előnyére is lehet, ha a nő vele van. Elvégre egy csinos fiatal lány, egy vak férfi közelében két dolgot jelenthet: egy sajnálja, kettő a férfi tud valamit, amit mások nem... És Karesinda viselkedéséből egyértelműen kiderül, hogy nem az előbbiről van szó. Igaz ők szigorúan csak barátok, nem is tudna úgy tekinteni a lányra, sokkal inkább hasonlítja egy testvérhez, de ezt másoknak nem kell tudnia.
A konyhába viszonylag könnyedén jutnak el. Mark egyedül Karesindára tudja magát ennyire rábízni, ha más próbálja vezetni, akkor az bizonyára megérzi a feszültséget a karjában, és azt a kis ellenerőt, amivel megpróbálja ő irányítani magukat, annak ellenére is, hogy nem lát. Most azonban mivel a nő vezeti, ilyemsiről szó sincs. Teljesen megbízik benne, és tényleg gond nélkül el is jutnak a konyhába. Az átalakításon pedig csak mosolyog.*
- Persze, persze. Egy hónapja is ezt mondtad. Vagy az a múlt héten volt?
*Kicsit szúrkálódós, ezzel vezeti a le a feszültséget, de valójában teljesen mindegy, hogy ez-e az igazi, vagy sem. Karesinda úgyis körbe fogja vezetni, amint valami nagyobb változás történik, hogy egyedül is boldogulhasson. Közben készül a kávé, és a friss illat, ismét jó hatással van a férfire.*
- Csak 4-5 kávét iszom egy nap. Az egyáltalán nem sok... Mellesleg, szerintem pont a kávé miatt tudok jól aludni.
*Válaszolja, mintha teljesen normális lenne, ennyi kávét feketén elfogyasztani. De mit tegyen, ha egyszer szereti azt a kesernyés forró ízt?*
- Oh tényleg? Várj kipróbálom!*Mondja s a mutató ujját a kávéba mártja, majd egy elegáns mozdulattal lenyalja.* - Tényleg.
*Feleli nagy komolyan, mintha az lenne a normális, hogy az ember a kávéban nyúlkál. De hiába vannak rossz szokásai, amin nem tud változtatni. Ezek közé tartozik az is, hogy a legtöbb dologból viccet csinál. Ez amolyan túlélő techinka. A vakságot is csak úgy tudja feldoglzni, hogy viccelődik vele, bár ez igazán nem zavarhat másokat.*
- Szóval, szerinted mit kéne csinálnom? Közölni velük a tényeket? Hogy nem látok, de a hallásom és a szaglásom kitűnő? Vagy hagyni, hogy minderre maguktól jöjjenek rá?
*Dobja fel az újabb kérdést, amire nem talált még választ.*

*Keresztbe tett lábbal üldögél, és ismét lábfeje ringatásába kezd. És miközben Markot hallgatja, magában őrlődik amiért csak egy ablak van a konyhában. Lehet hogy csinál még egyet, ám akkor arrébb kéne pakolni az... Ajjaj, már megint tervezget. Szája elég kapja a kezét és keményen erőszakolja magát hogy Markra figyeljen. Semmiről nem maradt ám le, csupán a férfi kávéba mártogatós ujját kellett látnia. Amire persze egy vidám "hülye vagy" a reakció*
-De igaz.. *Bólint nagyot az órájával kapcsolatos kérdésre* -És tudod hogy mindig igazam van *Na jó, apró túlzás, de amit komolyan mond és határozottan, az általában beválik, túl jó élettapasztalatai vannak, vagy egyszerűen csak mázlista*
-Persze hogy tapasztalatból, a múltkor is adtam egy szobát egy lánykának, az is olyan aranyos volt..kissé talán megszeppent, de nagyon jól nevelt. Mark, ezek a gyerekek tudnak normálisan viselkedni, és ha most nem is, de egy idő után a legneveletlenebbnek és benő a feje lágya *Mondja határozottan, ámbár most már az sem zavarná ha a férfi idegesítő lenne, és ez nyugodt hangjából is kihallatszik. Roppantul hálás jelenlegi társaságának, úgyhogy bujkáló mosollyal folytatja*
-Tudtam hogy megtörsz, kösziii *Lelkesen ám óvatosan, nehogy váratlanul érje a férfit, megöleli aztán vissza huppan*
-Szóval bájos segéd? *Kérdez vissza huncutul* -Még jó hogy nem vagyok olyan elfoglalt és lesz időm a dolgozataidra is *Dicséri saját magát is egy picit, no nem mintha ez teljesen az ő érdemes lenne. Mark csábos mosolyától mindig megolvad, talán még bele is pirulna, sőt talán el is pirul, ám a férfi ezt nem látja így nem zavartatja magát. Még jobban szereti Mark társaságát amiért tejesen maga lehet mellette*
-Tudod mit, megígérem hogy többet nem rendezek át semmit. A többi helyiség a kastélyban meg nem hiszen hogy olyan változékony mint ez itt *Vigyorog körbe, és meghallgatja a jó érveket a kávé mellett*
-Felőlem aztán ihatsz annyi kávét, amennyit csak akarsz, de aztán ha beteg leszel nem én foglak megmenteni! *Szól eltökélten, ám nem biztos hogy betudná tartani. A kérdésre lelkesen összecsapja két kezét, ezen ő is gondolkodott*
-Hát én arra jutottam, hogy vicces lenne ha nem mondanád el, aztán eltelne egy félév, és van aki még akkor sem venné észre, tényleg nem feltűnő *Újabb határozott mondat, és nagyon lelkesen folytatja a mesélést, közelebb hajolva a másikhoz*
-Ám rájöttem, hogy van akit már ismersz. És akkor nem tudnál miért, bemutatni az órádon. Úgyhogy elvetettem az ötletet
*Óriás vigyor, fogait kivillantva*
-De komolyra térve, ha elmondod mi a nagy helyzet, egy kis fenyegetést, hogy ám te nagyon profi vagy és ott vagyok én a dolgozathoz, és egy pár becses szó nagyon kiemelne a tanárok közül. És te amúgy is olyan személyiség vagy akit a gyerekek nagyon bírnak *Mosolyogva mondja, és ismét látszik rajta hogy ebben annyira biztos mi a saját létében*

*A hülye vagy-ra csak egy hasonlóan vidám mosoly a reakció. Tudta ő ezt eddig is, bár az igazság az, hogy Karesinda általában extrán kihozza belőle ezt az énjét.*
- Mindig? *Húzza fel a szemöldökét, és a fejét a lány felé fordítja, hogy felhívja a figyelmet, azért ő nem így emlékszik, bár igaz, hogy a legtöbbször bejött az amit a másik mondott, de a mindig az azért túlzás.*
- Jó-jó a kobold srác is akit beosztottam egész rendes volt, de olyan rossz érzésem volt, mintha zavarta volna valami... és... hát tudod...
*Kicsit lebiggyeszti az ajkait, és megpróbál szomorúan nézni. Nem tudhatja, hogy a fiút a vaksága kevésbé zavarta, mint a tény, hogy kicsinek érezte magát mellette. Ezt persze Karesinda sem sejtheti és a férfi szavai is csak arra utalnak, hogy a vakságot érezte problémának.*
- Egyébként az előbbel nincs bajom, engem az utóbb kategóriások zavarnak. Nem tudom, hogy el tudnám-e viselni, ha a hátam mögött mondjuk "vakegérnek" hívnának. Vagy ilyesmik...
*No igen a "vakegér" pont egy olyan kifejezés, amit már használtak rá, igaz régebben de azért elég bántó volt és nem tudja elfelejteni. Persze akkor odament, és megmondta az illetőknek, hogy jó nagy egérről van szó... Mondani sem kell, hogy nagyon boldog volt, amikor elkerült az említett társaságból.
Az ölelés nem éri váratlanul ez is olyasmi, amit megszokott már a másiktól és nem okoz gondot. Az érintést viszonozza is, és még meg is simogatja Karesinda hátát, mert be kell ismernie, hogy nagy segítség neki a nő.*
- Tényleg szerencse. Nem is tudom mit kezdenék nélküled... *Válaszolja teljesen komolyna, majd mivel nem tudja megállni ismét megszólal.* - Valószínűleg szóban lefeleltetnék mindenkit...
*Az ígéret határozottan tetszik neki, de ha van valami, amit nem hisz el a mellette ülőnek, az ez. Talán ha fél év múlva is ugyanúgy talál mindent akkor. Egyenlőre azonban csak bólint, és a mondat másik felére válaszol.*
- Nem lennék benne olyan biztos. Elvégre ez egy mágikus kastély. Bármikor kibővülhet egy újabb teremmel, vagy megváltoztathat egy folyosót... Bár az is igaz, hogy nem csinála olyan gyorsan, mint te. Bár attól tartok, hogy a diákság nagyban segíteni fogja az átalkulást - állapítja meg kissé keserűen, majd még hozzáfűzi - Fárasztó lesz ez az év.
*Utal ezzel arra, hogy amint tanítani kezd, szinte állandóan használnia kell majd a térfigyelő bűbájt, ami egyenlőre elég sok energiát vesz el tőle. Erről már beszéltek korábban, és valószínű hogy meg fogja szokni a szervezete, tehát idővel könnyebb lesz a dolog. Ha jobban belegondol, már most is sokkal könnyebb mint eleinte volt, de kitudja lehet ez az oka annak, hogy a sok kávé ellenére is jól alszik, akkor pedig igazán hasznos. Nem?*
- Igenis anyu!
*Vágja rá, a kávéval kapcsolatban. Valójában a dohányzás miatt sokkal jobban tart... mert ugye tüdőrákban még mindig többen halnak meg, mint koffein mérgezésben. Ezt persze nem említi meg, mert megint jó viccet lehetett csinálni a dologból. Szerinte legalábbis vicces volt, épp ezért is nevet egy kicsit, de csak egy kicsit, még mielőtt lecsapják.
Érdeklődve hallgatja a másik véleményét, s vannak pillanatok, amikor esküdni merne rá, hogy Karesinda vigyorog, de ez csak megérzés nem lehet biztos benne, hiszen ezt nem látja, és sajnos érzékelni sem tudja.*
- És mivel kéne megfenyegetnem őket?
*Egyetért a nővel, most hogy jobban belegondol tényleg van már olyan diák, aki tisztában van a helyzettel, és egész biztos el is fogja mondani a társainak. Ebben az esetben pedig jobb nem titkolózni. Sőt, nem is venné jól kimagát, ha titkolózna, mert az olyan lenne, mintha bizalmatlan lenne a diákokkal, és akkor a gyerekek sem bíznának meg ő benne. Valójában neki már vannak is ötletei a fenyegtésre, de Karesinda elképzelési is nagyon érdeklik, így inkább megvárja azokat, és utána vázolja csak a sajátjait.*
- Mellesleg, honnan veszed, hogy bírnak a gyerekek?
*Fordul valamivel később a nőhöz kissé meglepetten. Sokára tudatosultak benne a szavak, és nem is igazán érti, mire gondolt pontosan a másik. Abban viszont biztos, hogy Karesinda nem látta még őt gyerekekkel a környezetében. Legfeljebb egy-kettővel, amikor elkezdtek együtt dolgozni a látása javításán - sikertelenül.*

*Szemét megforgatja az esetleges kötözködésekre, hiába, ezért felhőtlen az ő kapcsolatuk. Rövidebb tincseit igazgatva és kellemes pillantásokat vetve a férfira hallgatja és közben az asztalra támaszkodik*
-Van egy kobold srácunk? *Csillan fel a szeme lelkesen, közben hangján is hallatszik az értelmetlenség*
-Ühm..tényleg mintha rémlene valami. Persze, akinek szokatlan a dolog az eleinte lehet is zavarban, nem mindenkinek természetes, meg aznap érkezett. Te nem voltál zavarban mikor először mentél iskolába?? *Kérdi hangját megemelve, bizonyításképp. Persze egyáltalán nem mérges, sőt még csak nincs is hirtelen felindulásban. Össz-vissz, lelkesen magyaráz*
-Ha a hátad mögött hívnának vakegérnek, akkor eltudnád viselni mert nem tudnád *Apró mosoly bujkál a hangjában, ám teljesen komoly*
-És amelyik tanárt kedvelik azt nem beszélik ki. Egy egy általános ösztön, vagy nem tudom *Kezd elvigyorodni* -Olyan...mint, amikor szerelmes vagy, akkor a másikban nem is látod a rosszat! No, ha egy jó tanár tanít, és valami baj van vele, akkor nem foglalkozol vele.
Lehet hogy tudomásul veszed, vagy ha viselkedésével van valami baj akkor letagadod, de semmiképp nem mondasz róla rosszat *Tényleg őszintén beszél, és még komolyabban gondolja. Markra pillantva az ártatlanul figyelőt pofit látva, ismételten csak elvigyorodik ~ejnyee!~ gondolja huncutul ám kissé morcosan*
-A felelés túl sok ideig tartana *Vág vissza szelíden, közben arcát elfordítja és nagyot szippant a levegőből. Süti szag van. Állapítja meg vidáman és újabb sütit vesz el a tányérról. A sütit eszegetve el van egy kicsit, hangosan tördelve és ropogtatva, még élvezi is a csendet, mert nincs benne feszültség. Közben Marknak válaszolgat, ám tekintete az ételén pihen*
-Ühm...lehet hogy mágikus kastély de ha valami új dolog történik, oda úgyis elvezetlek és az már nem változik meg, csak eltűnik vagy új dolog jön hozzá. És a te szupermemóriáddal az könnyen megy, ám az én szobámhoz több féle elrendezés lapul *Közli vigyorogva, igen realistának látva magát. Megint nagyot sóhajt aztán bólogatva helyesel*
-Hát igen, fárasztó *Már megszokta hogy nem elég testbeszéddel kifejezni a gondolatait, pedig kedveli azt a módszert is. Benyomja a süti maradékát és leporolja kezét, az asztalról is lesöpri a kósza morzsákat, aztán felnevet*
-Anyu?! Csak nem ő is mondott neked ilyesmit? *Kérdezi nevetgélve, közben röpke kis boldogsággal tölti el hogy a férfit ismét csak mosolyogni látja*
-A fenyegetés alatt én csak annyit értettem, hogy közlöd velük hogy extra képességeid vannak, remek hallásod úgyhogy ne is próbálkozzanak. Aztán az első esetnél, feltéve ha lesz *Folytatja somolyogva*
-Akkor emlékezetes megrovást kapnak *Hangsúlyát levíve fejezi be mondandóját el is kezd pakolászni ám csak az asztalon. Az egyetlen hely ahol nem tűri meg a rendetlenséget az a konyha. A kérdés kissé meglepi, most ő pillant a csodálkozó férfira és némi iróniát vél felmérni a helyzetben*
-Öhm hát te jó fej vagy, és reális gondolkodású. És nem tudom, hogy megérzése-e vagy láttalak-e már, de a szemem előtt van ahogy viselkedsz a gyerekekkel...és ott ők bírnak téged *Valamiért nem tudja olyan jól elmagyarázni mint ahogy gondolja. Ezért kérdően pillog a másikra*

- Nem tudtad? *Fordul csodálkozva Karesindához George-dzsal kapcsolatban. Neki egyértelmű volt, hogy ahogy ő is tud az új diákok érkezéséről úgy a másik is, de ezek szerint hiba lehet a rendszerben. Vagy csak Karesinda ugratja. A választ azonban elfogadja, végül is az emberek először tényleg zavarban vannak a környezetében, még a felnőttek is, hát akkor egy diáknak milyen lehet?*
- Nem, nem votam zavarban. Alig vártam, hogy a szüleim lelépjenek és beszélgethessek a tanító nénivel. Tudod nagyon szép volt. Szőke haj, igéző kék szemek... *Kezd bele a mesébe, de nem jut messzebb, mert a tanító néni képe jelenik meg előtte, tisztán, mintha csak tegnap lett volna, hogy utoljára látta, pedig ő már évek óta nem lát senkit és semmit se. Mégis a nő emléke nagyon erősen él benne, talán sosem fogja elfelejteni. Enged magának még pár másodperc nosztaligiát, de aztán barátnőjéhez fordul és folytatja a csevegést.*
- De tulajdonképpen lényegtelen. Te izgultál az első iskolai napodon? *Kérdezi meg egy olyan "tudom, hogy igen, de tőled akarom hallani" típusú mosollyal.
Karesinda bölcsességei mindig megnyugtatóak, így van ez a vakegeres verzióval is.*
- Kösz, ez most igazán megnyugtatott. Csak tudod ilyenkor szokott az jönni, hogy az ember véletlenül meghallja az ilyen megjegyzéseket. És ha kérhetnélek ne mosolyogj ezen, mert nem vicces.
*Na igen az utolsó mondatban van némi fenyegetés, bár ő is tudja, hogy ez a legkevésbé lényeges része a dolognak. Hiszen sokkal jobban tart attól, hogy egyáltalán nem veszik komolyan, minthogy valami féle jelzővel illetik. Az pedig, hogy honnan tudja, hogy mosolyog a másik, az ő titka marad. Az újabb hasonlat, nevetésre készteti. Igazi vidám, mélyről jövő kacagásra.*
- Jajj drágám! Ez jó! Mint mikor szerelmes vagy... Hát inkább ne legyenek olyanok. *Mondja még mindig nevetve, pedig tudja, hogy nem úgy gondolta a másik, de akkor is!*
- Jó, jó. Tudom, nem úgy értetted. Tudom mit akartál mondani. *Fűzi hozzá, amikor kicsit megnyugszik, és keresgélni kezdi Karesinda kezét, hogy megszoríthassa - engesztelésül. Amíg kedvenc barátnője ismét beszélni kezd, ő a csészéjért nyúl, hogy kortyoljon egy keveset a kávéjából, még mielőtt kihűl, hisz hidegen nem az igazi a dolog.
A feleléssel kapcsolatban csak bólintás érkezik, nem véletlenül kért segítséget ebben is. De nem akarja, hogy a másik nagyon elbízza magát, ezért néha, kicsit viccelődik vele.
A sütemény ropogása mellette, és a finom illata Markot is elbűvöli egy pillanatra. Észre sem veszi, hogy becsukja a szemeit, s mélyet szippant a levegőbe. Újra belekortyol a kávéba, majd a csészét az asztalra visszatéve, kényelmesen hátradől a széken.*
- Az nagyon jó lesz. Köszönöm. *Hagyja el az ajkait a pár szó, még mindig csukott szemmel, ahogy a kastélyban lévő "túrákat" említi Miela. A lány szobájára vonatkozó megjegyzésre elmosolyodik, de nem fűz hozzá semmi többet.
Kinyitja a szemeit - nem mintha látna, ez csak amolyan megszokás - és az asztalra könyökölve hallgatja tovább Karesindát. A nő nevetése, kedvesen cseng a füleinek.*
- Nem ő sosem mondott ilyet. Általában olyasmikkel fenyegetett, hogy sarokba állít, vagy hogy nem kapok desszertet... Bár az is igaz, hogy akkoriban még nem ittam kávét.
*Az édesanyjáról ritkán beszél, pedig nagyon szereti a nőt, de valahogy megromlott a viszonyuk, amikor Mark nem akart beletörődni abba, hogy nem lát. Az anyja szerint "ennek így kellett lennie" a nem is tudja mi miatt, és bár azóta megbékélt a gondolattal, még mindig bántotta, hogy annak idején nem támogatták, a gyógyulásra tett kísérleteit.*
- Oh, egész biztos vagyok benne hogy lesz. Ha másért nem azért, hogy teszteljenek - és ez lenne a jobbik verzió. A rosszabbikról ne beszéljünk. Mondjuk én valamiféle büntetőmunkára gondoltam. Vagy az már túl szigorú lenne? *Teszi fel az újabb kérdést, mert kételyei mindig vannak, sőt lesznek is, de most elméletileg azért beszélgetnek, hogy ezek nagy részét elosztlassák.
A következő mondatok önbizalmat adnak neki, s a szavak hatására, nem tud nem elégedetten mosolyogni.*
- Ezt bóknak veszem. *Közli sejtelmesen, és megissza a maradék kávét is, majd Karesinda felé nyútja az üres csészét. Tudja már, hogy a konyhában itt is mindig rend van, meg hallotta is, hogy a nő pakolgatni kezdett, és nem szeretné ebben korlátozni.*

-Öhm..de-de, mondom rémlik valami csak olyan rég volt már *Dörzsöli meg homlokát, aztán ásít is egyet, nem fárasztó a beszélgetés, és ő sem fáradt, minden bizonnyal csak oxigén hiányos:)*
-Hogy mi? *Kérdezi döbbenten, közelebb hajolva a férfihoz, a történetet hallgatva. Csodálkozva bámul rá, szerencsére Mark nem látja rajta, ami mellesleg elég feltűnő lenne, hogy fogalma sincs hogy ezt komolyan mondta-e, vagy csupán viccelődik. Mosolyt sem lát az arcon ezért tovább pislog, közben szóhoz sem jut.
-És öm..mit beszéltél evvel a...csábos tanítónénivel? *Kérdezi zavartan, oldalra nézegetve, közben hajába is beletúr*
-Te mindig összetudsz zavarni *Motyogja maga elé fejcsóválva, egy kényszeredett mosollyal. Aztán a kérdésre, hevesen bólogatni kezd*
-Persze, hogy izgultam, első nap az iskolában, nem ismered a környéket, azt sem tudod mit kell csinálnod, és mi van ha magadra hagynak és eltévedsz, csak nem tudod merre menj? Ezek bonyolult dolgok, Mark. *Mondja hangsúlyosan, ám a vége könnyed nevetésbe fullad. Most hogy már ők azok akik megmondják hova kel menni, és az ilyesmiket, igazán nem tűnik bonyolultnak. Végig hallgatja a magyarázatot, és tényleg Mark fülébe jutnának a dolgok, de ehhez már nem fűz semmit. Ő sem az a teljesen komoly fajta, és ezt már csak mellesleg fűzte hozzá. A nevetésre kénytelen változtatni morcos képén és röhögcsélve próbál szóhoz jutni, ártatlan pofiját felvéve*
-Jó..de...tényleg így vaaaan...*Győzköd vigyorogva, bár szerelemről csúfos története után nem szívesen beszél. Mark ezt is megérti*
-Na ha érted mit akartam, akkor remélem egyet is értesz mert így van! *Punktum, a hatás kedvéért már megint tenyerét csapta az asztalra. És a lényegtelen kis sértődöttségét, a kézszorítás teljesen kiengeszteli. Nem is kell sokat keresnie Marknak a vékony kezecskét, amelyik nyugodtan szorít vissza ám jóval gyengébben mint az erős férfi kar*
-Szívesen *Válaszol a köszönet nyilvánításra, ám a férfi valószínűleg tudja hogy legtöbbször saját szórakozása érdekében tölt időt vele, no nem rajta szórakozik. Hanem vele, a társaságában. Kedvesen kuncogva pillant rá, és valami olyasmi hálával néz Markra, mint az anya újszülött fiára, mikor végre elalszik. Igaz a másik csupán csukott szemmel üldögél, mégis olyan ártatlannak tűnik*
-Hmm megfosztották szegény drágámat az édességtől? *Kérdezi huncut kis vigyorkával, halkan kacarászva. Közben persze figyel a férfi édesanyjáról mesélt dologra, egyszer vagy kétszer találkozott csak a nővel, még annak idején. És valamennyire hasonlítanak gondolkodásban, csupán Karesinda egy lépéssel előrébb tart, ha nem lehet meggyógyítani, azért mert ennek így kellet lennie*
-Tesztelni valószínűleg fognak *Sóhajt egy nagyot beletörődve a gondolatba* -De tesztelni csak egyszer lehet, utána már meg van az eredmény; büntetés *A kérdésre kissé felkacag és féloldalas mosolyát húzza fel a sok közül*
-Dehogy sok, sőt mi több. Az első bátor jelentkezőnek valami elrettentő példa kell, hisz akkor többen nem lesznek. Én is büntető munkát fogok majd adni, öhm ha valaki szemtelen lesz..vagy ha megérdemli *Közli elgondolkodva, közben félrehúzott ajkaira harap*
-Vedd is *Bókot mindig szívesen osztogat, közben az üres csészét elveszi és leöblíti, majd vissza ül a helyére, kezeit összekulcsolja az asztalon pihentetve, és mézes-mázos hangon érdeklődik hogy a másik kér-e még valamit, vagy szeretne-e még valamit csinálni. Persze ez semmiképp sem, az elküldő szöveg, sőt*

- Akkor jó, majd írok neked emlékeztető cédulákat. *Az ásítást azt hallja, mert bármilyen hangtalan is az, a levegőt máshogy veszi olyankor az ember, és persze máshogy is fújja ki. Apróságnak tűnik, az átlag ember nem is figyel oda az ilyesmire. Marknak viszont a füle már-már egészen olyan mintha a szeme lenne. Egy pillanatra meg is fordul benne, hogy inkább elköszön ma estére, de a másik témájuk, eléggé felébreszti a lányt, így valószínű egy darabig még itt fog ücsörögni.*
- Semmi különösről, állítólag nem hagytam tanítani... Igazából nem sok mindenre emlékszem, azt tudom, hogy nehéz eset voltam, de csak azért mert gyorsabban felfogtam a dolgokat, mint a többiek, és onnantól kezdve unalmas volt a dolog, szóval beszélgetni akartam vele.
*Érzékeli a mellette lévő zarát, ahogy a nő a hajába túr - s így a samponja kellemes illatát - a hangjában is hallja a zavarodottságot, de nem igazán tudja hova tenni a dolgot.*
- Most mivel? *Jön zavarba ő is, mert nem tudja mit tett, amivel ilyen reakciót váltott ki a másikból. Hallgatja a beszámolót a másik első napjáról, de csak mosolyogni tud rajta. Neki ezek akkor meg sem fordultak a fejében.*
- Én erre sosem gondoltam. A suli az utcánkban volt. Elmentem egyik végéből a másikba, nem volt hol eltévedni... Meg aztán tök jó volt, hogy végre "egyedül" mehettem. Egészen nagy fiúnak érezem magam. *Nagyon-nagy, nagyon elégedett mosoly jelenik meg az arcán. Olyan, mint akkor, amikor először ment iskolába. De a mosoly hamar vissza enyhül, a mai megszokott felnőttes-stílusba, ahogy tovább beszélgetnek.*
- Tudod mostanában nem voltam szerelmes, de majd megpróbálok visszaemlékezni, hogy tudjam pontosan mire is gondolsz. *Válaszolja még mindig mosolyogva, és temrészetesen csak húzni akarja a nőt. A szerelem az olyasmi, amiben neki már nem lesz része - vagy ha lesz is, az egyoldalú és reménytelen lesz, mert ugyan ki akarna egy vak férfit? Ezt a gondolatot, persze nem osztotta meg senkivel sem. Ő sem szokott rá túl gyakran gondolni, és egyébként sincs baja az agglegény életmóddal, persze azért jó lenne, ha lennének saját gyerekei is... De a tanításban pont ez a jó, egy csomó gyereke lesz egyszerre, és meg tejesen az övéi - így kisebb a felelősség.* ~fő az optimizmus~ *Ettől függetlenül érti - tényleg érti - mire akar kilyukadni Karesinda és ennek hangot is ad.*
- Egyet értek. *Válaszoja bocsánatkérően, ahogy a nő kis keze viszonozza a szorítást. Aztán persze elengedi a kezecskét, mert nem illik egy bizonyos időtartamnál tovább ilyet csinálni. Főleg, hogy nincs köztük semmilyen rokoni kapcsolat. Legalábbis Markot így nevelték, és az ilyesmiben mindig nagyon precíz. *
- Ugye milyen szörnyű gyerekkorom volt? *Kérdezi tettettett panasszal a hangjában, hiszen Karesinda is tudja jól, hogy nem igazán édes szájú, és nem volt különösebben fenyítés a számára. Persze néha megeszik egy kis csokit, vagy sütit. De alapvetően nem ez jellemző rá. A sós dolgokat jobban szereti.
A diákokra visszaétrve, most csendben hallgatja a válaszokat. Időnként elgondolkdova, máskor bólogatva, jelezve, hogy egyet ért.*
- Te. Büntetőmunkát? *Fordul csodálkozva a másik felé. Valahogy ezt az egyet nem tudja elképzelni a másikról. A csészék eltűnnek, a bókokat elraktározza, s azon gondolkozik, mit felelhete a következő kérdésre. Ha visszamenne a szobájába, csak ismét felhergelné magát, és megint nem tudna aludni. Igaz, hogy már megnyugodott, de amint egyedül találja magát ismét kételyei lesznek, és egyenlőre nem akar szembenézni ezzel. Zavartan borzolja össze a haját, s csakhogy mondjon valamit, megkérdezi.*
- Hogy áll a hajam?

*Haját elrendezi egy számára megfelelő állapotba aztán csöndesen mosolyogva, hallhatóan bólint neki. Az emlékeztetők tényleg jól jönnének, pedig eddig nem volt feledékeny. ~Tán öregszem?~ Fordul meg a fejében, és meg is kérdezné Markot, ám nem biztos hogy a férfi sokat érzékelne belőle*
-Öhm..*Furcsállódva hallgatja a dolgot, mindig meg tud valami újat Markról. A kérdésre hosszan gondolkodik, mert nem nagyon tudja hogy fogalmazzon* -Hát ö..nem gondoltam volna hogy ennyire emlékszel a tanítónénidre *Neki kissé szürreális a dolog, zavarodottságát csupán az éles emlékképek idézték elő. A férfi mesélését élvezettel hallgatja, lábait keresztbe veti a szoknya alatt, és könyökére támaszkodva pillant élvezettel az előtte ülő férfira. Az elégedett mosolyon, szuszogásából hallani, hogy nevet. Egy rövid ideig elmélázik milyen is lehetett kisfiúként, a bátor, nagyszájú és szívtipró Mark. Hisz ő a férfit leggyengébb pillanatában ismerte meg, mégis el tud ettől tekinteni és teljesen másképp látja*
-Azt nem lehet elfelejteni *Mondja határozottan hosszú pislogással komolyítva a mondandóját. Ő sem felejtett még, pedig igen rég volt már a szerelem. Kacifántos gondolatatait nem rejtegeti arcáról és ezért elégedetten dől hátra a székben. Máskor próbálja rejtegetni nehogy valami kiüljön az arcára, ám Mark társaságát imádja ilyen helyzetekben. Ismét hálásan pillog a másikra, és valami szeretetkifejezés félére készül ám elveti az ötletet, nem túlságosan az a fajta. Talán ez volt a baj még annak idején, és ezért veti el azóta a mélyebb kapcsolatokat. A másik óvatosan kirángatja saját kis emésztő burkából ezért kellemes mosoly rajzolódik arcára és tettetett megvetéssel ért egyet*
-Hát szörnyű lehetett, nem is értem hogy élted túl *Hangjában ott bujkál a nevetés halvány árnyalata, és levezetésként ismét csak hajába túr*
-Ö igen, miért olyan meglepő ez? *Áll meg egy pillanatra mindenféle mozgással a meglepett kérdésre*
-Nem néznéd ki belőlem hogy büntető munkát adok? *Kérdezi félve nagy kerek szemekkel. Ajjaj hát nem lenne olyan félelmetes? Mi lesz így vele? Hogy tartja kordában a társaságot? Kétségbe esetten néz fel a férfira, aztán a hajborzolásra elmosolyodik*
-Ümm...*Feláll és közelebb lép a másikhoz hogy helyreállítsa a károkat a hajkoronában* -Most már jól *Feleli kedvesen és állva marad*
-Nincs kedved vissza menni a nappaliba? *Neki már elég keménynek tűnt a konyhai szék úgyhogy érdeklődve néz a férfira*

*Egész biztos, hogy "fejbekólintaná" a másikat, ha az öregnek titulálná magát. Persze csak jelképesen, soha sem bántana olyasvalakit, aki ilyen sokat segített neki. De nem látja a másik gondolatait, ahogy az arcvonásait sem. Egyébként is más témára terelődik a szó, és ő most is, mint (majdnem) mindig őszintén válaszol.*
- Szerintem minden férfi emlékszik az első tanító nénijére... Olyan ez mint az első szerelem. Egyfajta gyerekes rajongás. *Mondja a vállát vonogatva. Nem nagy szám. És nem is olyasmi, amin sokat kéne gondolkoznia. Egész biztos, hogy minden 6 év körüli kisfiú átesik a "tanító néni lesz a feleségem" korszakon. Ő legalábbis átesett rajta, persze sosem mondta meg a tanító néninek sem másoknak... Hiába volt vagány kis srác, azért voltak neki titkai. Mostanra azonban felnőtt, és mindez csak egy mosolyogni való szép emlék. Egyébként is hamar elfelejtette a tanító nénit, amint idősebb lett és elkezdték körberajongani... Akárkit megkaphatott volna, nem mintha akart volna bárkit is. A korosztályánál mindig sokkal érettebb fiú - ma már férfi - már a kezdetek kezdetén is komoly kapcsolatra vágyott.*
- Nem tényleg nem. *Sóhajt egy nagyot, ahogy a szerelem kerül szóba, s egy pillanatra átsuhan az arcán, valamiféle szomorúság.*
- Pedig néha jó lenne nem emlékezni. *Ez persze furán hangozhat, de bármennyire is volt népszerű, attól még ő is csalódhatott, és bizony csalódott is. Nem mintha most erről akarna beszélni. Ennél sokkal jobb témáik is lehetnének - és vannak is.*
- Én sem értem. *Válaszolja teljesen komolyan, csak azért, hogy még nagyobb nevetést csaljon ki a másikból. Szüksége van most a jókedvre, mielőtt visszamászik a magányába a saját szobájában.*
- Nem is tudom. Az oké, hogy velem néha szigorú voltál, de nem tudom elképzelni, hogy a gyerekekkel is az legyél. Lehet én is bemegyek majd hozzád egyszer. *Közli az álláspontját, majd veti fel az ötletet, mert igaz, ami igaz, nagyon kíváncsi lett. A kétségbeesettséget nem látja, így meg sem próbál vigasztalni, de valószínűleg nincs is rá szükség. Az apró kezek, amik megigazítják a haját, igazán kellemesnek bizonyulnak, tovább is el tudná viselni az érintést, de persze nem szól erről sem egy szót sem. Csak bólint, hogyha Karesinda szerint jó, akkor biztos úgy van, persze, lehet hogy nem. De most úgysem látja senki.*
- Mehetünk. *Áll fel, s kissé megmozgatja hosszú lábait, melyek elgémberedtek a kemény széken való ücsörgésben. Amint a lábnyújtóztatással meg van, maga elé tartja az egyik kezét, várva, hogy biztonságosan visszavezessék a nappaliba.*

*Lelkesedve néz a férfira miközben huncut vigyor terül el az arcán*
-Na akkor remélem én is körül leszek majd rajongva *Nevetgél csöndesen miközben végig gondolja ezt a tanárosdit az ő szemszögéből. Nem rémlik neki gyerekkori professzor, csupán a legfiatalabb vezetőjük a gyógynövényes tanulmányaiból. Olyan sármos volt mikor egy idős spanyol tanárt fordított nekik. De nem lett belőle több mint a nő legkomolyabb kapcsolata. Az emlék hatására kirázza a hideg, de gyorsan megrázza a fejét és Markra pillant.
~Hüm..mintha hasonlítana rá~ úgy tűnik nem sikerült teljesen túllépni az emléken. Elvigyorogja ezt magában és nagyon koncentrál hogy igenis a férfira figyeljen. Igen, figyel is rá, nagyon figyel ám csak annyira jut vele, hogy a jó részekre tényleg jó lenne emlékezni, de a vége mindig szomorú, és az a legközelebbi emlék. Nevetésre érez kényszert, és ezt túlságosan ironikusnak érzi úgyhogy jóízűt kacag mikor Mark tovább fűzi szegény esetét*
-Mi? Olyan szigorú lettem volna veled?! De nem akartaam *Kérdezi meglepetten a röhögésből felocsúdva, aztán nagyokat pislog és kiengesztelő hangon győzködi a férfit*
-Hmm és szerinted jobban szeretem a gyerekeket mint téged, és nem tudok velük szigorú lenni? Nem vagyok én gyerek mániás...ugye? *Érdeklődik figyelmesen, reméli hogy nem ezt a látszatot kelti, mert nem szándékozta, igazából az utóbbi 7 évben, nem is mert ilyesmire gondolni, a gyerekkori vágyak akkor mind eltűntek. Bólint Marknak, menjenek csak.
Végre a másik elé lép, a felényújtott kezet megragadja és szorosan tartva azt, vezeti a férfit. Igazából ő meg sem érezheti nagyon azt az erőt amit kifejt, hisz gyenge kis kézfejével körbe sem éri a másik tenyerét. Ám ennek ellenére egész hatásosan vezeti a kanapéhoz ahol általában ücsörögnek, és ahol még egy pár órája is ültek*
-Itt is van *Szól kedvesen, az ülőalkalmatossághoz érve, aztán a kandallóban lévő tüzet egy kicsit újra éleszti néhány fadarabbal, aztán ugyanolyan lelkesen érkezik meg a férfi mellé egy pokróc kíséretében*
-Ugye te nem fázol? *Kérdezi vidámkás pofiját rámeresztve, Mark valószínűleg nagyon jól tudja hogy ezt nem azért kérdezte hogy ugye nem ad-e plusz munkát, hanem azért hogy tehet-e érte valamit*

*Kissé meglepi Karesinda reakciója, ő eddig is biztos volt benne, hogy lesznek, akik rajonganak a nőért. Igaz a külsejét nem tudja "úgy" megítélni, de amúgy is a belső értékek számítanak. Legalábbis ezt a maszlagot nyomják le mindenhol, és bár az idegeire megy, be kell ismernie van benne igazság, még akkor is, ha őt nem fogják elfogadni a vakságával.*
- Egész biztos. *Vágja rá könnyedén. S magában el is képzeli, ahogy a kis suhancok megalapítják a "Karesinda Miela FanClubot", amihez ha lehet ő is csatlakozik majd, de csak is a vicc kedvéért. A szerelem téma szerencsére ejtődik. Igaz ő sosem említette Karesindának a saját kapcsolatának végét, de a lányéról tud egyet s mást, és sejti, hogy a másik sem beszél szívesen erről. Persze lehet rosszul feltételezi. Meg aztán néha jó kibeszélni az ilyesmit, így talán egy másik alkalommal majd erről is csevegnek, de az nem most lesz.*
- Nem voltál annyira szigorú... Inkább... hm... ösztönző. *Igen ez a jó szó rá. Persze szigornak is lehete tekinteni azt, amikor Mark már rég feladott volna valamit, mire Karesinda közölte vele, hogy "Nem, még egyszer megpróbálod!" stb. A legjobb szándél vezérelte a nőt, és ez ösztönzőleg hatott a férfire.*
- Nem tudom a gyerekekekkel milyen vagy, csak arra gondoltam, hogy ha az én ártatlan arcom meg tudott hatni elég sokszor, akkor vajon egy tucat ártatlan pofira hogyan reagálnál? Érted? Egyszerűen csak azt gondolom, hogy ha sok kis édes, vagy éppen idegesítő kölyök vesz körül, és ők együtt kérnek, akkor könnyebben fogsz engedni. Azt pedig, hogy mennyire vagy gyerekmániás azt nem tudom. Ezt neked kell érezned.
*Ami Markot illeti, ő sok gyereket tervezett anno. De erről már lemondott. Helyette viszont jól jön a tanítás...
Most is meglepi, hogy Karesindának milyen apró keze van, de nem ad szót ennek, csak gyengéden fogja, s hagyja magát vezetni. Útközben a hüvelykujjával végig is simít a másik kéz fején, de nem tudatosan teszi ezt. Ahogy elérnek a kanapéhoz, megfordul és a kezével hátrafelé tapogatózva ül le. Hallgatózik, mivel nem ülnek rögtön mellé, s hamar rájön, hogy Karesinda a kandallóba rakott egy kis fát, hiszen a tűz vidám pattogása jut el a füleihez. Egy pillanattal később a nő is mellé ül, és egy kérdést is feltesz.*
- Nem nem fázom. Szerintem itt nálad, nagyon kellemes. *Utal a hőmérsékletre, meg persze a légkörre is, ami kettejük között kialakult, bár ehhez nem feltétlen kell a nő szobájában lenniük. Ha kint sétálnának az esőben, vagy a nyári napsütésben akkor is pont ilyen jól érezné magát. Előre hajol, kiköti a cipőfűzőit, s az egyik lábát maga alá húzva, kényelmesen Karesinda felé fordul. Azonban valahogy, nem tudja miről kéne beszélgetniük.*

*Kellemes, kissé meglepett vigyorral fordul a másik fele amiért az ilyen könnyen ráhagyta a szeretetét a gyerekek felől. Azt már megbeszélték hogy Markot bírják, ám arra még nem is gondolt hogy talán bálványként fogják imádni a nőt. Ámbár kitudja, ha a tényleg a büntető munkánál marad, tán még meg is utálják. Csakugyan nem szívesen beszél a saját kapcsolatairól, illetve a múltbéli kapcsolatairól bár lehet hogy csupán csak megszokásból. Markkal biztosan megbeszélné, viszont ő még így is sokat tud. A szigorúságára csak elgondolkodik, ha igazán ilyen, akkor a diákokra is ösztönzőleg hat ami csak jó ebben a helyzetben*
-Hmm, hogy neked ártatlan pofid? *Kérdezi nevetve, valótlan meglepettséggel*
-Nem hiszem hogy hatnak rám a gyerekek. És különben is mire akarnának rávenni? *Lehet hogy túl tapasztalatlan, ám semmi nem öltik eszébe, hiába gondolkodik*
-Az meg más dolog hogy te miért tudsz rávenni dolgokra *No nem kell semmi rosszra gondolni, hiszen nincs nagyon konkrét oka, ám egy huncut pillantás és halk kuncogás a kijelentés követője. A gyerekekre újabban nem mer úgy gondolni, mintha sajátjai lennének, hisz nem akarja ilyesmivel fájdítani a szívét*
-Régebben éreztem *Mondja kelletlen képpel, ám még ennek ellenére is egy mosoly díszeleg az arcán, nem túl életképes de azért megteszi. A kézsimításra halványan elmosolyodik ám csak halad tovább előre nézve és reflexből vissza simítva a másikat. Mikor végre helyet foglalnak a kanapén, már árad a meleg a kandallóból és a kockás pokróc is ott fekszik a nőn*
-Akkor jó *Mondja megelégedetten a hőmérséklettel kapcsolatos kérdésre. Szereti az otthonos helyeket és magából kiindulva ezt másoknak is megteremti. Egy párnát szorít magához és másik kezével a kanapé háttámlájának támaszkodva tartja a fejét*
-Na és egyébként, hogy érzed magad itt? Mármint nem itt a szobámban...bár itt is *Von vállat félmosollyal*
-Szóval az iskolában *Fejezi be bólintva*

Tárgy: Re: Karesinda Miela irodája és lakosztálya Vas. Jan. 24, 2010 1:09 pm

*Valahogy a férfinek teljesen természetes volt, hogy a nőt, aki mindig vidám, kedves néha talán kicsit szétszort - bár nem ez a jellemző - szeretni fogják a gyerekek. Hogy saját magában kételkedett, az pedig csakis a vaksága miatt volt. Ha egészséges lenne, akkor neki valószínűleg meg sem fordult volna a fejében, hogy esetleg nem fogják kedvelni. Persze nem ő lenne mindenki kedvence, de a látás hiánya az, ami őt leginkább elbizonytalanította.
Mark a szerelmi ügyeit korábban senkivel sem beszélte meg. Magánügynek tartotta, tartja most is. Viszont néha jó lenne kicsit könnyíteni a lelkén. Talán Karesindával tényleg megbeszélné egyszer a dolgokat. Egyszer. De nem most, hiszen most a nő szigoráról van szó.*
- Igen. *Mondja a legédesebb, legártatlanabb árbázatával, kiskutya szemekkel. Ha erre azt tudja mondani a nő, hogy nem ártatlan a pofija, akkor hazudik. Ezt a nézést, még kisgyerekként tanulta, s az általános észrevétele az volt, hogy ezzel bárkit - legfőképp a nőneműeket - meg tud hatni. S bár már nem olyan hatásos a dolog, mert a szemei valószínűleg, nem pont a másik szemébe fúródnak, azért a képzeletében, még mindig ez a leghatásosabb módszer. Persze amint megvan a kívánt reakció, elmosolyodik, és felhagy az "édi" nézéssel, mert ő már felnőtt férfi, és nincs szüksége ilyen "aljas" megoldásokra, hogy célt érjen.*
- Oh, hát bármire. Leginkább olyasmikre, hogy ne büntesd meg őket, vagy ne írass dolgozatot.
*Persze nem tudhatja, milyen lesz Karesinda az órákon, és lehetséges, hogy egyáltalán nincs is igaza. Egy pillanatra el is gondolkozik ezen. A másik hangja zökkenti ki a gondolataiból, ahogy kissé kelletlenül megszólal.* ~Hogy-hogy régebben érezte? ~ *Ez a két szó, kissé összezavarja Markot, nem is tudja mit mondjon, így nem is mond semmit. A visszasimítást már észreveszi ő is - nem úgy, mint a saját önkétlen mozdulatát az előbb - és egy mosoly jelenik meg az arcán, elfeledtetve vele, az előbbi fura gondolatot. Kényelmesen elhelyezkedik, s örül, hogy Karesindának, van kérdése, ő maga nem tudta volna mit mondjon.* ~Furcsa, sosem volt még ilyen gondom. ~ *Állapítja meg magában, majd válaszol a felhagnzó kérdésre.*
- Értettem, értettem. *Szabadkozik, de nagyon is vigyorog, azon, ahogy Karesinda magyaráz.*
- Amúgy jól. Szerintem egészen otthonos, nem lesz gond megszokni. *Válaszolja, de hogy ezt most az egés kastélyra érti-e vagy csak a nő szobájára, ahol vannak, az nem derül ki. Ez olyan titok, amit csak Mark tud.*
- Na és te? Hogy érzed itt magad? *Teszi fel a kérdést, miközben ő is a kanapé támlájára könyököl.*

//rövidülünk xD//

*Mark bájos nézésén kénytelen felnevetni, ám részben ismerősnek találja a tekintetet. Az már biztos hogy jól be van gyakorolva*
-Remélem most semmire nem akarsz rávenni *Magában elkönyveli hogy igen, Marnak is van képessége meggyőzni őt. Ám ezt hangosan nem mondja ki, az előbbi megjegyzésével ezt úgyis tudatta*
-Hogy ne adjak büntetést? Hát nem is tudom, mit tudnék csinálni helyette?
Nem tudom mit gondolhat az a gyerek aki ilyesmire próbál rávenni *A dolgozatot meg nem ajánlatos elhalasztani és ezt az első óra után meg is tudhatják a diákok.
A férfi zavarodottsága egy pillanatra feltűnik neki ám a következőben meg már mosolyog, úgyhogy egy szemöldökráncolással reagál rá.
A vigyorra hasonlóképpen válaszol, igen tényleg nevetségesen szokott magyarázni, ezért sem érti hogy miért is kérték fel tanáriposztra. Örül hogy Mark jól érzi magát, ám egy kicsit sablonos téma amit felhozott*
-Ö.. *Nem is érti miért de megdöbben a kérdésen*
-Jól-jól. Én nekem tényleg olyan mintha otthon lennék, meg, bírom a változatosságot *Elvigyorodik eszébe jutva a folyamatos rendezkedés*
-Én nem tudom miért de olyan érzés mintha engem ide teremtettek volna...*Hangját lehalkítja és közelebb hajolva a másikhoz osztja meg furcsa észrevételét*
-Sosem éreztem magam teljesen otthon, szóval itt most jó *Halványan mosolyogva, tér ki ennek elmélyüléséből és összébb húzza magát. Nem fázik, de így estefelé mégiscsak érzi hogy odakint hideg van*

//Sajnos, de ígérem holnap bepótlom a mait is...csak, most nem megy:)//

*Ő is elmosolyodik, s kedve lenne, megpacskolni Karesinda arcát de nem teszi, hiszen nem egy kislány áll vele szemben.*
- Nem most nem. De jó tudni, hogyha máskor akarok valamit, elég ezt bevetnem. *Jegyzi meg szemtelenül vigyorogva, hiszen Karesinda válaszából egyértelmű, hogy ez a pofa elég hatásos módszer.*
- Megbocsátani? Elnézni nekik néhány csínyt? Nem tudom. Majd meg tudjuk ha elkezdjük az órákat. *Ő tudja mit gondol az a gyerek, aki ilyesmire próbálja rávenni őket: arra hogy megússza a büntetést. Természetesen. Mi másra, gondolhatna? De majd rájön erre Karesinda is, nem az ő dolga, hogy felvilágosítsa. A magyarázat pedig nem nevetséges. Inkább édesnek mondaná, de ez nem kerül szóba.
Sablonos vagy sem, jobb sajnos neki sem jut eszébe más téma. Viszont azt örömmel hallja, hogy a másik is jól érzi magát a kastélyban, és nem csak ő van ezzel így.*
- Azt már észrevettem. *Szúrja közbe a változatossággal kapcsolatos megjegyzésre aztán hallgat tovább.*
- Örülök neki. *Válaszolja, s most kicsit méllyebbenk hangzik a hangja. Érzi, hogy a másik közelebb hajolt hozzá, s egy hirtelen ötlettől vezérelve, átkarolja a nő vállát, s közelebb húzza magához, egy baráti ölelésre. Kicsit meg is simogatja a nő vállát, aztán mágikus óráját a füléhez tarva, megállapítja, hogy későre jár, s ideje mennie. Elengedi Karesindát és feláll, majd nyújtózik egyet.*
- Azt hiszem visszamegyek a szobámba. Fáradtnak tűnsz. *Kezd bele, elvégre ő is fáradt. Tudja, hogy csak most ültek le, viszont nem akar itt elaludni. Közben még ásít is egyet, ezzel mutatva, hogy ő is fáradt. Persze a kezét a szája elé teszi, s el is fordul, mert egyébként nem illik társaságban ásítozni.
A kezét nyújtja a lánynak, hogy felsegítse, na meg persze, hogy kivezesse. Aztán majd a folyosón újra aktiválja a bűbájokat, és visszasétál a szobájába.*
- Köszönöm, hogy megnyugtattál. *Mondja még búcsúzóul.*
- Jó éjt.

» Mark W. Solamonov irodája és lakosztálya
» Legon Gundied lakosztálya és irodája
» Abigail Milena Gernot irodája és lakosztálya
» Madoc Menderson lakosztálya
» Thomas Taylor irodája.